For_Every_Body: A Normcore kiállítás előzményei

A képen látható ruhadarabbal a Design Meets Disability (The MIT Press, 2009) című könyvben találkoztam először. Ez az egyszerű kötött pulóver számomra olyan újfajta vizuális megjelenést és tárgyi megfogalmazást képviselt, amivel ha az előtt találkoztam is, semmiképpen nem ilyen könnyed és kifejező formában. A Catherine Long által viselt ruhadarab egy, a normától eltérő testre készült, figyelembe véve annak minden feladatát. Egyformán érvényesül az öltözék szociális, egyéni-érzelmi és funkcionális oldala. Azzal, hogy azt a részt – a hiányzó bal kar vállát – díszíti a testen, pontosan úgy és oda vezeti a szemet, ami ellen a hétköznapi nevelés inkább tilt. Nem azt mondja, hogy nem illik bámulni, hanem azt, hogy nézd, ez vagyok én, és jól érzem magam a testemben. Az hogy mindez ilyen egyszerűen és közérthetően is elmondható szavak nélkül, arra is felhívta a figyelmemet, hogy mennyire nem jellemző a tárgykultúránkban ez a fajta gondolkodásmód, miközben talán hatékonyabban formálja a szemléletmódot, mint bármilyen tanítás.

Ezt tűzte ki tehát céljául a MOME ‘Fashion for Every Body’ című kurzusa 2016 tavaszán, amiben hat textiltervező hallgató és három végtaghiányos modell vett részt. Bár a projekt egy kurzushét formájában indult, mind energiabefektetésben, mind időben messze túllépte annak a kereteit. A bevezető előadások, a modellek nyitottsága és közvetlensége mind segítette, hogy a tervező hallgatók ilyen rövid időn belül megérezték a feladat összetettségét és együttműködve találtak válaszokat az egyedi igényekre. A közös párbeszéd alakította öltözékeket – melyeket a modellek megtarthattak – a média design tanszékkel való együttműködés, a ‘Space for Every Body’ című kurzus hallgatói vitték tovább. A két tanszék hallgatói a modellek személyiségére építve, és sajátos igényeiknek megfelelve bontották ki azt a kérdést, hogyan lehet mindezeket megmutatni, mások számára is megfoghatóvá tenni. Ennek eredménye a kiállítás anyaga is, ami beemeli az ‘akadálymentes divatot’ a mainstream divat világába. A tervezők munkái pedig megmutatják, hogyan lehet radikálisan, de provokáció nélkül, humorral, a berögződött képzetek újragondolásával üzenni a környezet számára. Amint az érintettek nem alanyként, hanem tervezőtársként vannak megszólítva, az ő tapasztalásuk és kultúrájuk ugyanúgy tudja formálni a designt, mint ahogy a design a fogyatékkal élők életminőségét és társadalmi megítélését. A szánalomkeltés romboló attitűdje helyett így egy olyan partneri viszony alakulhat ki, ami a társadalmi láthatóság legoptimálisabb változata.

A kurzusok jelentős hozzáadott értéke a textiltervező párosok (Török Anna és Vass Csenge, Györök Bori és Nagy Adrienna, Lévai Zsófi és Zepkó Feri), a modell szerepbe helyezkedett érintettek (Ivicsics Bori, Lukoviczki Réka, Szabados Luca) és a fotósorozatot készítő média design csapat (Andristyák Marci, Bán Andris, Kovács Kristóf, Liter Zsófi, Makláry Máté) közös élményei, ami ezt a rendhagyó tervezői folyamatot alakította. A remek hangulatú fotózásnak köszönhetően pedig a modellek fel tudtak oldódni a kamerák előtt, és biztosak lehettek benne, hogy nem csak láthatóak, hanem vonzóak is minden tekintet számára.